,,Én az Úr , aki előtted me gyek , én leszek teveled ; el nem maradok tőled , sem el nem hagylak : ne félj és ne rettegj ! Veled leszek ; el nem hagylak téged , sem el nem maradok tőled . (5Móz. 31,8. Józs. 1,5.)” Sokáig azt hittem az emberek a hibásak azért, hogy magányos vagyok és nem lelem örömemet, békességemet bármit teszek. A körülöttem lévő embereket hibáztattam azért amiért nem feleltek meg elvárásaimnak, nem tettek boldoggá, elvették békességemet. Ilyenkor ahelyett, hogy Isten elé vittem volna érzéseimet, elvonultam és még magányosabb lettem, méginkább elveszítettem békességemet is, már a depresszió szélén álltam. Hetekig az öröm legkisebb megcsillanását sem éreztem szívemben. Egy közeli barátnőm felhívta figyelmemet, az imádságra, az imádság erejére és velem imádkozott minden nap, egészen addig, amíg lassan visszatért az öröm, a békesség a szívembe. Megtapasztalhattam az imádság erejét, úgy éreztem mint, aki újjá született, minden apró dolog örömet adott. ...
Nem tudom pontosan, hogy hol olvastam vagy mikor, de a lényegre emlékszem,ami az volt, hogy ha egy újra meg újra visszatérő vágy,szenvedély van a szívünkben valami hobbi iránt, hogy azt nagyon szeretnénk csinálni mindig akkor az Istentől van. Na, hát én így vagyok az írással. Állandóan érzem a késztetést az írásra,de nem olyan könnyű, mert most összevisszaság van a fejemben. Pár hónapja új munkahelyen dolgozom, jó társaságban, jó hangulatban, új dolgokat tanulok nap mint nap, sok emberrel találkozom, de valami hiányzik. Hiányzik az írás. Folyton azt érzem, hogy valamit nyomok el magamban, ami kikívánkozik. Annyi mindenről szeretnék írni, de nem megy. Nem megy az, hogy kiteregessem a magán életemet egy online közönségnek. Ézert inkább nyomom el továbbra is a késztetést, hogy írjak. Nem vagyok még kész rá, sem alaklamas, úgy érzem. Kisebbségi komplexusom állandóan hozzám vágja a kérdést: Te? Te akarsz írni? Tanítani másokat? Te, aki nem vagy sem lelkileg, sem szakmai szempontból eléggé f...